Kedves Barátaink!
Hihetnénk, hogy az élet nem egyéb, mint végtelen bolyongás a folyton változó pillanatok kezdet és vég nélküli országútján, vagy csupán esetleges tények tömkelege, véletlen kereszteződések és kapcsolódások sora, amelyek a semmiből indulnak és a semmibe is vezetnek. De nem hisszük. Ehelyett azt hisszük, sőt tudjuk, mert tapasztaltuk már elégszer, hogy valami homályos, titokzatos módon érik a múltban a jelen, a jelenben pedig a jövő, és – bár olykor csak lépésben, tapogatózva, botorkálva -, de mégis haladunk előre, valami felé. Úgy tűnik, az élet nem egyszerűsíthető le semmiféle képletre, kizárólag önmagával azonos, és ebben a rejtelmes önazonosságban döntő szerepet kapnak az úgynevezett „véletlenek” is. A látszólag véletlenszerű események mögött ugyanis mindig meghúzódik sejtelmesen, fátyolszerűen, halvány pasztellkontúrként valami, amit jobb híján nevezzünk most sorsnak, valami, ami nem egyéb, mint a véletlen látszólagossága mögött meghúzódó titokzatos szükségszerűség.
Tudjuk mi is persze, hogy feneketlen mélységű a múltnak kútja, ezért azokból a megszámlálhatónak is nehezen tűnő „véletlenekből”, amelyek révén egymást megismertük, egymás barátai, lelki és szellemi alkotótársai lettünk, és amelyek hosszú, kanyargó, bolyongó útjuk végén eljuttattak bennünket az ötletig, később elhatározásig, hogy létrehozzunk valami jót, fontosat közösen, most csak egyről emlékezünk meg. Jelesül arról, hogy annak a jónak, fontosnak, amit közösen – és reményeink szerint veletek, barátainkkal, szellemi és lelki rokonainkkal együtt – hozunk létre, miért éppen Artesia a neve.
A felejthetetlen és halhatatlan Rejtő Jenő egyik felejthetetlen és halhatatlan alakja, Vanek úr így szól egy alkalommal, amikor éppen tévedésből besoroztatik a Francia Idegenlégióba, és Potrien, az ugyancsak felejthetetlen és halhatatlan őrmestere a neve felől érdeklődik. „Nevem Van… Nevem van, de ez nem fontos.” Olykor a feledhetetlenek és halhatatlanok is tévedhetnek: a név, amely nem fontos egy idegenlégióban (sőt gyakran inkább bajt hoz és veszélyes), annál fontosabb egy beindítandó vállalkozás esetében (a vállalkozás itt nem üzlet, hanem inkább tevékenység, életérzés, energia, áramlás, hangulat).
Mindenki tudhatja, akinek van gyermeke, hogy a névadás mágikus aktus, ami összefüggésben van a teremtéssel, a létben való megnyilvánulással, a megtestesüléssel. Amikor nevet adunk, valamiképpen spiritualizáljuk, átszellemítjük a testet, az anyagot. A név ugyanakkor jel is, amely meghatározza viselőjének jövőjét (Nomen est omen.), ezért kiválasztása komoly lépés, hiszen a név viselőjét e jel oltalma alá kívánjuk helyezni. Eddig a névadás misztikuma. Természetesen ugyanakkor a név esetünkben brand is (hogy ezzel a nem túl szimpatikus modern kifejezéssel éljünk), márkajel, amelynek ki kell tudni fejezni a vállalkozás szellemiségét, lelkületét, arculatát, üzenetét is, és persze el kell nyernie a leendő közönség tetszését is, a sajátunkéról már nem is beszélve.
Illetve hát dehogy is nem, hiszen a névadás döntő és legnehezebb része éppen ez volt: olyan nevet találni, amelyik tetszik nekünk (a szülők ismerik ezt az édes, izgalmas, de az idő múlásával mind terhesebb és nyűgösebb feladatot és felelősséget). Azt tudtuk elejétől fogva, hogy művészetet, szépséget, kellemet, lágyságot, pasztellt, kreativitást, barátságos hangulatot, az alkotás fölötti közös örömet, valamiféle mediterrán vagy toszkán derűt, délszaki meleg harmóniát, ugyanakkor északi letisztultságot és egyszerűséget szeretnénk, egy helyet és egy társaságot, ahol és akikkel jól érezzük magunkat. Úgy, mint otthon: egy üzletet, ami nem annyira üzlet, mint inkább otthon. Nekünk is, a kultúrának és művészetnek is, és azoknak is, akik vendégeink lesznek (vendégeink, nem ügyfelek, kuncsaftok, kliensek). Rágódtunk, küzdöttünk, nyűglődtünk, nevettünk (néha örömünkben, többnyire kínunkban) és születtek az ötletek a megfelelő névre. Amikor már ott tartottunk, hogy legyen a név MarHák (a Marton és Hájas nevekből), éreztük, hogy kissé megfáradt a téma, ezért nőies megoldást választottunk.
A nőies megoldás pedig a következő volt: tedd takarékra az agyad és irány vásárolni. Vásárolni és nem shoppingolni, a különbség döntő fontosságú. Az utóbbi tevékenység űzhető boltban, üzletben, butikban, turkálóban, de persze leginkább és mindenekelőtt plázában. A vásárlásnak viszont megvannak a maga szakrális terei: egy antikvárium, egy galéria, egy régiségüzlet, vagy – mint esetünkben is történt – a varázslatos zsibpiac.
Zsibpiacra járni rítus, szertartás, utazás térben és időben, alámerülés, kincskeresés, alkudozás, szellemi, lelki, érzéki és érzelmi élmény egyszerre. Varázsát az eklektika adja, amely azonban valami rejtélyes módon mégis egyfajta sajátos, semmivel össze nem téveszthető zsibpiaci atmoszférát teremt. Ennek a hangulatnak az eredője valami cinkos összetartás és összetartozás tudat: művész, értelmiségi, városvezető, környékbeli gazdálkodó, munkás vagy éppen munkanélküli, kereskedni akaró magyar, cigány, határon belüli és túli, fiatal, öreg, gyerek mind itt van, ezen a fátlan, árnyéktalan, forró terepen, és azért van itt, mert itt akar lenni, és nem máshol. És az emberek mellett, előtt és mögött tárgyak, tárgyak, amelyeknek éppúgy lelkük és történetük van, mint a róluk alkudozóknak: teljes hagyatékok, komódok, lócák, székek, szekrények, motorok, alkatrészek, könyvek, festmények, érmék, kitüntetések, régi és új ruhák, órák, ékszerek, korsók, vázák, alpaka és ezüst evőeszközök, vajtartók, szövetek, kelmék, illatszerek, festékek, kiskutyák, kardok, puskák és még ezernyi elképzelhető és elképzelhetetlen áru, és mind eladó, és mind megvásárolható, bár a legtöbbnek az eredete, beszerzésének körülményei balladai homályba vesznek, de itt nem szokás bagatell apróságokat firtatni. Alkudni viszont szokás, szinte kötelező. Itt az alku nem üzleti aktus persze, hanem beszélgetés, sőt diskurálás, játék, melynek végén a játékosok elégedetten vagy elégedetlenül, de új játszótárs után néznek.
Amint róttuk a tömegben az ócskások sorait a lacipecsenye illatot árasztó nyári délelőttön, egyszer csak hang szólt hozzánk egy félreeső szegletből: itt vagyok, ide gyertek. Van olyan hívás, amelyet csak az tud meghallani, akinek van füle a hallásra. Ez ilyen volt. Odamentünk, és az árus seregnyi portékája között nevetett ránk, integetett nekünk egy ódon, avítt, kézmíves szépségű szódásüveg, rajta cikornyás betűkkel: Artesia. És akkor, abba a palackba, amelynek szelleme hívott bennünket, bele volt töltve minden: a kellem, a szépség, a derű, a harmónia, az egyszerűség, a pasztell, a tisztaság, mind ott volt nekünk egy üvegbe zárva, mint valami messze tengerről idevetődött üzenet. Mi egymásra néztünk, és tudtuk, hogy eldőlt minden: nem mi választottuk a nevet, hanem a név választott minket.
Barátsággal,
Csertő-Marton Edit és Hájas Réka
